I. Jeremiás-kivonatok Éjszaka volt, azt hiszem, éppen lefekvéshez készülődtem, amikor belelapoztam a könyvbe és nem olyan-é az én igém, mint a tűz, azt mondja az Űr, mint a sziklazúzó pöröly, nem mondom, nem én, vissza kellett volna jönnöm korábban, azért ímé én a prófétákra támadok, azt mondja az Űr, a kik az én beszédeimet ellopják egyik a másikától, a macskaszemeket a bicikliről, a boltból a pástétomot, de később ímé én a prófétákra támadok, azt mondja az Űr, a kik felemelik nyelvöket és azt mondják: az Úr mondja! meg akartalak győzni, holott gőzöm sincs, vettem inkább rozslisztet, kenyeret sütök, nem kávézom, hanem zöld teát ímé, én a prófétákra támadok, idegesítenek a pattanások a homlokomon a kik hazug álmokat prófétálnak, azt mondja az Űr, és beszélik azokat, levetkőztünk, irány a fürdőszoba, megint hajat akartál mosni, nem engedtem, kiabáltam, majd szégyelltem magam, és megcsalják az én népemet az ő hazugságaikkal és hízelkedéseikkel, holott én nem küldtem őket, bekapcsoltam a rádiót, a bartókot kerestem sem nem parancsoltam nékik, és használni sem használtak e népnek, neked meg mi a fasz bajod van azt mondja az Űr: belefűrészeltek a próféta koponyájába, megoperálták és örökkévaló szégyent és örökkévaló apa, villámlik az ég, nézd csak gyalázatot hozok ti reátok, nincs hangja, hallod, nincs hang a mely felejthetetlen. II. Rövidhullámok vásároltam egy kiló almát, de várj, őszinte akart füst és indulat csapott fel valaki éjjel betörte az ablak a rendőrök tőlem kérdezték épp elsuhant egy kocsi amikor fülledt volt párás a levegő a bőr szaporábban lélegeztél a szül nem lehetett veled nem lehettem megfentem a késem, kettévágtam kiserkent a vér vérré teszlek téged, és a vér kergessen téged azt hittem, ezékielt hallom kettévágtam álmom, az egyik fele kukacos te nem gyűlölted a vért, a vér kergessen hát téged ketté- vágtam az almát, az éles kés ujjamba csípett, szisszent a seb kezembe adták az ollót, szemed nyitva sem volt még, elvágtam a rugany köldökzsinórt, a vér édesanyád nem érzel semmit ilyenkor, állították és adok néktek új szívet, zengte és elveszem a kőszívet testetekből és adok nektek hússzívet, de ki mondta és miért mondta, nem emlékszem az utca nevére, ahol lak te úgy látsz engem, ahogy én magamat soha, mint az állat még mielőtt a nyelv le nem a kezembe adtak, bepólyálva papírkönnyű súlyodtól lebegtem beszéltem hozzád, akkor nem a nyelv, hanem a figyelmed, a hang belém hatolt, az állaté, de több mint állat, kevesebb én III. Folyt. köv. * Csak egy újabb nulla a számlán, kurvul az egyház: bűzlik a friss stadion, mocskos a szent diadal. * Csak egy újabb nemzeti öngól fénylik a listán. Tömjed, tömjed, még! Vissza ne fogd magadat! * Csak egy újabb álhír; diktál, durvul a kampány. A buzogány odacsap: kókad az agy, hat a lom. * Csak egy újabb bunkó osztja az észt csatabárddal. Üsd, vágd, hisz nem apád! Zendül a büszke magyar. * Csak egy újabb hulla a képernyőn, szaga nincsen. Fásultság, unalom, nyúlik a forradalom. IV. Második természet Az úr csöngetett, a szolga pedig máris az ajtóban termett. Bújj beljebb, biztatta az öreg a frissen borotvált suhancot. Nincs itt senki, mondta kedélyesen az úr, majd az ágyra mutatott. A szolga tudta, mi következik: kicsatolta az övét, lehúzta a nadrágját, elővillant hófehér ülepe. Hasra feküdt a nagy, bordó színű baldachinos ágyon. Nem, nem kell kötél, anélkül is menni fog. Biztos? Az úr elővette a korbácsot, simogatta a rojtos bőrcsíkokat. Aztán suhintott vele egyet, de nem erőből, hanem finoman, gyengéden. A szolga nem üvöltött, csak nyöszörgött, próbálta visszafogni a zihálást. Azt akarom, hogy üvölts, kiáltotta az úr. A szolga szófogadóan teljesítette a parancsot, az úr pedig egyre gyengédebben simogatta korbácsával kedvenc idomítottját. Addig-addig suhintgatta a szolga libabőrös fenekét, mígnem egy zajos, reccsenő hang véget nem vetett kamaradarabjuknak. A szolga fenekéből ezüstfényű rugó tört elő. Nem igaz, mordult fel az úr, ez már a második ezen a héten, lőttek a forradalomnak, sóhajtott, közben a kiálló rúgódarabkát tapogatta. Könnyekkel küszködött. Orrfacsaró bűntudat töltötte be a szobát. V. Daimon Nem emlékszem az áldozati állatokra. Szigorú előírás szerint megittasulni az istenek vérétől. Nem emlékszem, kik voltak ők. Mint egy szerep és ária nélkül maradt operahős, az ártéri erdőben énekemmel a szent állatokat csalogatom. Az ember nem áldozat, orrukat befogva elfordulnak tőlem az istenek. Beton kulisszák mögött örökmozgó Bog- arak. God- arak. Gott- arak. Kiisszák, kiszívják akaratom utolsó cseppjeit – meddőségem krákogó, károgó hollói. Én, az erdő királya, az erdő démonjainak nemzője. Bújjatok elő, bújjatok elő piszkos odvaitokból, mert éhes vagyok, mert ti szolgáltok engem, éhes vagyok, nem válogatok, bújjatok elő, lelketek páráját magamba szívom, magomba olvasztom. Mint egy malom, finom testeteket a magaméval porrá őrölni. A pokol malmai zúgnak, bújjatok elő! A menny magömlése forró arany! Álmok tűz- okádó sár- kányraja. Ha nem jössz, hozzád távozom. Én, az erdő daimonja, gyémántszem a koronámon, látok. Tehát vagyok. Bőröm alatt a démoni gerjedés. Gyertek közelebb, faljatok föl, okádjátok, szarjátok ki gyenge húsomat, hadd szervesüljek eggyé az erdővel! Én, az üldözött lomblakó, az erdő királya, az öröklét koronázatlan ura. Egyedül az erdő fogad vissza, mint száműzött királyát. Itt újra elénekelhetem áriámat, közönség nélkül, magamba roskadva, mint egy félbehasított fatörzs. Én, az erdő a lombjaimon érzem a démoni erjedést. Gyertek közelebb, faljatok föl, okádjátok, szarjátok ki gyenge húsomat. Szervesüljek eggyé. Én, az üldözött lomblakó, az erdő királya, a hatalom koronázatlan ura.